Ha jobban belegondolunk abba, hogy mi lenne, ha több napon át minden egyes pillanatban együtt lennénk az anyukánkkal, vagy egy közeli barátunkkal, az igencsak megterhelő lenne, és bár sokan máshogy gondolják, a párunkkal éppen ez a helyzet.
Akik komoly párkapcsolatban, vagy már házasságban élnek, szociálisan elfogadott és elvárható, hogy együtt is éljenek, illetve minél több időt töltsenek együtt. De mi van azokkal az emberekkel, akik egyszerűen szeretik a magányt? Lehet-e igaz szerelemre lelni, ha valaki képtelen elengedni azt a bizonyos egyedüli időt, amit csak önmagára szánna?
Van egy idősebb házaspár, akiket nagyon különlegesnek tartok. A hölgy kulturális rendezvényeket szervez, a férje pedig egyetemi tanárként dolgozik. A probléma, – vagy inkább szerencse, az ő szemszögükből – csak az, hogy a hölgy Budapesten, a férfi pedig Debrecenben tölti a hétköznapokat. Hétvégénkként találkoznak csupán, amikor egyikük elutazik a másik városba, és ezt váltogatják hétről hétre. Kérdeztem tőle, hogy nem hiányzik-e neki, hogy amikor hazajön egy hosszú munkanap után, elmesélhesse a férjének a napját. Ő pedig csak a vállát vonogatta, és annyit felelt: „Dehogynem hiányzik. De pont ez a lényeg. Addig jó, amíg hiányzik.”
Persze ez senkinek sem recept a boldog házassághoz, de attól még elgondolkodtató. Vajon az együttéléssel elmúlik a szenvedély? Egyeseknél biztosan, másoknál attól múlik el, ha nem találkoznak eleget, és olyanok is vannak, akik időben felismerik és őszintén is el is tudják mondani a párjuknak, hogy „drágám, most egy kicsit hagyjál békén, egyedül szeretnék lenni”.
Forrás: ridikul.hu